In memoriam Dr. Pelényi Attila

Mit lehetne elmondani Attiláról?

Szavakkal egy olyan emberről, akit egész életében a tettei határoztak meg. Minden, amit tett, és

ahogy tette. Ahogy élte az életét, ahogy Isten engedte neki, és ahogy vezérelte őt. Fő vezérelve volt:

Jót, és jól! Így élte le életét. Így nőtt fel, végezte el iskoláit, alapított családot, nevelte lányait,

gondozta unokáit, és nem utolsósorban felnevelt több gyermeksebész generációt, akik nagyon sokat

köszönhetnek neki.

Egész életében az egyenes jellem és az egyenes gerinc jellemezte, és ez a szó átvitt és tényleges

értelmében. Egyenes gerinccel viselte az élet minden megpróbáltatását, így betegségeit is. Soha egy

panaszszó nem volt hallható tőle. Így viselte infarktusait, csípőműtétjeit és az ennél rosszabb és

rosszabb betegségeit. Mindent, de mindent elbírt és elviselt, és akkor jött egy baleset, amit már ő

sem viselt el.

2023.10.09-én elment. 81 éves volt csak. Itt hagyott minket, és ezzel nagy felelősséget és feladatot

hagyott ránk, hogy vigyük tovább azt, amit ő elkezdett és belénk plántált. Reméljük, hogy méltók

leszünk rá.

Attila 1942.03.02-án született Szekszárdon, szerény dolgos családban. Édesapja Szekszárd méltán

híres cukrásza volt. Később az államosítás után, miután elvették a céget és kilakoltatták őket, a

szekszárdi kórház cukrásza lett. Itt ismerkedett meg Attila az orvoslással, és már fiatalkorában

eldöntötte, hogy orvos lesz, holott ezidőtájt leginkább a sport töltötte ki az életét. Kiváló atléta volt.

Iskoláit Szekszárdon végezte, majd Pécsre járt egyetemre. 1967-ben végzett.

A végzés után "felsőbb irányítással" az egykori Baranya megyei KÖJÁL-nál helyezkedett el, ahol

bányaegészségügyi orvosként dolgozott. Itt rálátott egy olyan rétegre, amit nem sokan ismerhettek.

Ez az élmény és munka végig kísérte egész életében. Mindig is az elesettek és a kiszolgáltatottak

segítése volt a vezérelve. Később Komlón helyezkedett el a sebészeti osztályon, és szerzett

szakvizsgát sebészetből. Erről az időszakról mindig szívesen és színesen mesélt. Élmény volt hallgatni

történeteit. Itt ismerkedett meg a gyermeksebészettel és a sportsebészettel, mint kinevezett

konziliárius. Így fordult később a gyermeksebészet felé: a pécsi Gyermekkórházban talált igazi

hivatására, a gyermeksebészetre. Később elhivatottsága és segítő szándéka Líbiába vezérelte, ahol

több mint 3 évet töltött, részben egyedül, részben családjával. Egyedüli gyermeksebészként egy

országnyi terület összes gyermeksebészeti esetét látta el, mérhetetlen tapasztalatot szerezve. Még

arabul is megtanult! Visszatérése után a Heim Pál kórházba hívták, ahol több mint 10 évig végezte

felbecsülhetetlen munkáját. Közben traumatológia szakvizsgát is tett, és egyike lett azon kiváló

gyermeksebészeknek, akik mindhárom szakvizsgával rendelkeztek. Ma már ez olyan kuriózum, amit

sehol sem találunk. A gyermektraumatológiai szekció alapító tagja volt.

2000 nyarán jött át a Szent János kórházba osztályvezetőnek. Baksa főorvos úr halála után vette át az

osztályt. A budai oldal egyetlen gyermeksebészeti osztályaként nagy felelősség és sok munka jutott

neki osztályrészül. De kitartása és embersége révén egybeforrasztotta az osztályt. Mindenki felnézett

rá, és elismerte rátermettségét és tenni akarását.

Munkásságát az évek során többek között Batthyány-Strattmann-díjjal, és kórházunk Semmelweis

gyűrűjével is elismerték.

2013.áprilisában vettem át tőle a stafétát, de ezután is az osztály aktív, odaadó munkatársa maradt.

Ahogy mondta, ez tartja karban a szellemét. Sokat és jókat beszélgettünk szakmáról is, de ami

fontosabb, az életről. Kultúráról, politikáról, családról.

Családról, amit mindig kiemelt helyen kezelt. Sokat mesélt róluk, akik közül néhányukat személyesen

is ismerhettem. Pannit, szeretett feleségét, mindig nagy szeretettel és rajongással emlegette, aki

megteremtette számára a lehetőséget, hogy a munkájára koncentrálhasson. Lányait, Rékát, Petrát,

Ritát, akiket rajongásig imádott, és akik hasonlóan imádták és felnéztek szeretett édesapjukra.

Unokáiról, akik időközben felnőttek lettek, mindig nagy szeretettel beszélt, bár számukat jómagam

nem is tudom felsorolni, annyian vannak. Ők és mi is, a tanítványai, akiket fogadott gyermekeként

kezelt minden időben, szétszóródtunk a világ több tájára, de a szellemisége és a családba, munkába

vetett hite mindörökre egyben tart.

Nem ismertem nála tájékozottabb embert, legyen az színház, zene, vagy bármi. Nagyon szerettem

vele beszélgetni. Szeretett bent lenni. Nagyon sokat köszönhetek én is neki személyesen. Sokat

segítette a munkánkat egy-egy megjegyzésével, meglátásával. Hozzáállása, tartása, magatartása és

szellemisége, amit örökül kaptunk tőle, elkísér minket is a végsőkig.

Isten adjon neki örök fényességet és megnyugvást!

Mona Tamás